Szeretném elmondani az elmondhatatlant, leírni a leírhatatlant, ismerni az ismeretlent. Istenre vágyom. Bámulok a létbe és nem találom a helyem. Sárga villamoson utazom. Hol a végállomás? És ott merre fogok átszállni? Egyre inkább érzem villamoson élek. Nem én akartam felülni. Felültettek. Anyám, s apám akarta így? Nem tudom. Bekapcsolom a számítógépet és attól félek, hogy csak egy elektronikus jel vagyok csupán. Egy program része… Ó micsoda aljasság! Miért nem beszélhetek a program Írójával? Igazán megmondhatná mi a célja velem! Miért alkot az Alkotó? Amit leírok, azt én írom vagy Ő?  Vagy csak bámulja a létem? Ez a cél? Hogy vajon mit hozok ki az egészből? Lehet hogy azért hozott létre minket, hogy szemlélőként tanulja a létet? Életünkkel azt szeretné bizonyítani, hogy Ő is létezik? Isten elgondolkozott-e már azon, hogy ő vajon honnan van? Te szerencsétlen Alkotó fordulj Istened felé! Jaj hogy én menyire utálom a végtelent…

miért nem érthetem meg?”
Ezek jártak az Ember fejében, majd hazament, megvacsorázott és bekapcsolta a Gépét.
„Lőn világosság” – motyogta maga elé a semmibe…
Szerző: adenocarcinoma  2009.05.31. 07:16 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://adenocarcinoma.blog.hu/api/trackback/id/tr81154302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása