Életem szigetén horgonyt vetett a halál….

 

Doktor úr, ne olvassa tovább, ha fél… ha fél a haláltól…Talán szokatlan, hogy ezt így most leírom, de miért ne tehetném? Ön kérte, biztos vagyok benne, hogy Ön majd megért engem…

„Itt a zárt osztály védett szigetén biztonságban vagyok a kinti őrült világtól…” Béla mondogatta ezt mindig, akire betegsége kezdetén, temetőbe menet a villamoson figyeltem fel. Elromlott a kocsija, nem kapott taxit, ezért szállt villamosra, még jegye sem volt. Az ellenőrnek zokszó nélkül fizette ki a büntetést.

„Élvezd az életed haver!” - még borravalót is adott.

Nem tehettem másként, meg kellet ismernem. Aztán barátok lettünk.

Érdekes egy ember volt. Minden, amihez csak nyúlt felvirágzott a kezei alatt szerencse és ő kéz a kézben jártak, milliókat kereset a tőzsdén. Sosem nevetett. Minden, amit mondott, vagy tett halálos komolysággal történt. Hihetetlen, és furcsa is volt egyben. Nála már csak a felesége volt furcsább. Gyönyörű asszony, talán Svéd?... Mindég feketébe jár, így szőke haja miatt szinte világított fehér arca. A végzet sikeres asszonya, mindig jókedvre, vidámságra vágyott.

Én lettem a kapocs kettőjük közt.

Béláék Igeten laktak. Iget egy kicsiny halászfalu a világ végén. Van egy szigete, illetve nem is sziget, hanem félsziget, ha jön a dagály, akkor válik szigetté. A helybéliek halál szigetének is hívják. Gyakori, hogy a városból ide menekülnek a búval bélelt emberek, felkapaszkodnak a sziget végén lévő dombra, aztán ha jön a dagály, ott ragadnak. Az egyedüllét félelmet hoz, ilyenkor elmélkednek egy kicsit nyomorult életükön, és hát, a félelem meghozza a halált, sokan lesznek itt öngyilkosok.

„Ezért van az, hogy Igetnek nagy temetője van, kell a hely”- mondta egyszer Béla.

Amikor felkerültek a városba még nem volt annyira beteg, csak Zsuzsa a felesége gondolta úgy, hogy jobb, ha elkerülnek a sziget közeléből, mert Béla egyre több időt töltött ott. A depressziós embernek méreg a sziget levegője. Persze, Bélának a városi nyüzsgés sem tett jót. Itt őrült meg teljesen. Egy szép nyári napon egy étteremben mindent összetört, elővett egy kést és azt kiabálta, hogy „Mindenki meg fog halni, senki sem éli túl az életét”, aztán felvágta az ereit.

Így került a zárt osztályra, mint ön- és közveszélyes. Erős nyugtatokkal kezelték. Gyakran látogattam. Zsuzsa szerint egy ilyen igaz barát, mint én jó hatással van Bélára.

Egy látogatásom alkalmával mondta el, mennyire vágyik a sziget nyugalmára.

„Ott még a levegő is más…”

„Éjjel nappal ott lehetnél, ha nem tetted volna ezt magaddal! Mindened megvolt, mindent elértél már, jó dolgodban nem tudtál már mást kitalálni, csak ezt az őrültséget? Miért tetted mond miért?”

„Ha elmondanám miért tettem, előbb utóbb te is ide kerülnél, mert olyasmit tennél, amit én… De tudod mit, megígérem, ha egyszer kiengednek innét, a szigeten elmondok neked mindent.” Azzal a mosollyal az arcán mondta ezt, amit csak egy tervezgető, álmodozó őrült arcán lehet látni…

Azon a hétvégén, amikor kiengedték együtt mentünk Igetre. Olyan volt minden, mint régen. Hármasban sétáltunk a tengerparton. Aztán a kávézóba üldögéltünk az életről vitatkoztunk, Béla szerint az életünk célja a halál, Zsuzsa szerint az utódról való gondoskodás, szerintem maradandót alkotni.

„Tudjátok belőlem az is hiányzik amit ti mondotok! Nem tudok maradandót alkotni, nekünk Zsuzsával nem lehet gyerekünk, és ráadásként méltó módon meghalni sem tudok!” Kiáltotta el magát Béla. Már azt hittük megint törni-zúzni fog, amikor az egyik sarokban megszólalt egy madárarcú nő.

„Hú micsoda problémák! Talán egyedül a fiatalembernek van igaza.” - nézett rám mosolyogva - „Maradandó alkotásra való törekvés, igen talán ez lehet az életünk célja. Tudják, két gyermekem van, egyik sem törődik velem valami túl sokat. Nem is várhatom el tőlük, élik a saját életüket, amibe ugyan hátérként én is benne vagyok, de már a saját bajaimmal nem akarom terhelni őket. Nem hiszem, hogy az utódok lenének életünk céljai, vagy ha mégis akkor, én nem jól éltem, bár ha így jobban belegondolok, gyermekem gyermekinek a gyermekei… ez a folyamat végül is maradandó lehet… na de ezért élni? Ezt bármely állat is tudja nem? Nem a gondoskodás a lényeg, hanem a nevelés az élettapasztalat átadása, persze ez már mulandó, mint az élet. Uram, mondja, mi a fene az a méltó halál? Beteg vagyok, szépen elhülyülök, rohad az agyam, az orvosom azt mondta: nem sok van háta… Megengedik, hogy átüljek az asztalukhoz? Itt tényleg nagyon finom a kávé.”

Így ismerkedtük meg Mártival.

Másnap a kikötőben lógattam a lábam, néztem a dagályt. Béla kanyarodott oda kis motoros csónakjával:

„Gyere, mutatnom kell valamit! Egyszer kérdezted, hogy miért tettem azt az őrültséget, amikor ilyen sikeres vagyok, hát most megmutatom.”

Beugrottam mellé. A sziget felé kormányozta a hajót.

Kikötöttünk, ahogy elindultunk felfelé Béla egyre izgatottabb lett. Csak akkor látszott rajta némi megnyugvás, amikor már majdnem felértünk. Leült egy sziklára és azt mondta, menjek tovább, majd meglátom, amit mutatni akar, ő itt megvár.

Ahogy mentem felfelé Zsuzsára gondoltam.

„Vajon milyen élete lehet ez az ember mellett? Hogyan élnek? Vajon szereti még? Mi a fenét akar nekem itt ez az őrölt mutatni?” Abban a pillanatban megláttam Mártit ott feküdt vérben az erei felvágva… odarohantam… de már minden késő volt, meghalt. „Te Jó Isten, hát ez… ez volna az, amit Béla mutatni akart nekem? Miért nem rendőrséget, a mentőket hívta? Most mi legyen?” Letérdeltem az élettelen test mellé. „Szegény nő ennyire kívánta a halált? Ezt a megoldást találta gondjaira? Ez lenne a kiút az éltből? Jézusom! Mivel csinálta? Hol van az, amivel elvágta az ereit?” Felálltam, futni kezdtem lefelé.

„Béla! Béla!” kiabáltam.

Még mindég ott ült, kezében egy késsel, amit a kövön élezett. Lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Rám nézett.

„Szóval megtaláltad?” - a késélezést egy pillanatra sem hagyta abba.

„Tudod nagy ára van a sikernek, áldozatot kell hozni érte, látod ezt a kést, ez az én sikerem titka.” - Ismét végighúzta a kövön…

„na meg az emberáldozat… tudod ez a hely varázslatos… ide jönnek az öngyilkosok… és én… én meg segítek nekik. Egyszer nagyon régen én is idejöttem. Itt találkoztam azzal az őrülttel, aki meg akart ölni, azt kiabálta meg kell halnom, hogy neki jobb legyen, én elvettem tőle a kést… és… és én vágtam fel az ő ereit, míg elvérzett elmondta, Svédországban gyártatja ezt a pengét… most már én gyártatom. Látod milyen éles? Az öngyilkosaim, míg elvéreznek, mindig beszélnek… mindenről… legtöbbször gondjaikról, bajaikról. Kívülről az ember mindig mindent másként lát, kívülről mindig mindenre van megoldás. Én haláluk után megoldom gondjaikat, bajaikat ez a sikerem titka… persze előfordul, hogy menekülne az öngyilkosom, meggondolná magát, pedig innen nincs vissza út... Akkor vagy ő, vagy én… de valakinek halni kell… ilyen ez a hely… egy idő után nem bírja az ember magában tartani… ehhez erős lélek kell… olyan, mint a tiéd… Fogd ezt a kést, és tedd meg! Én… én már nem bírom… Látod így, fogd csak meg, húzd végig a kövön, érzed?”

Felugrottam mintha megégetett volna, eldobtam a kést, és úgy kiáltottam:

„Nem én erre nem vagyok képes!”

„Jaj, dehogynem” adta Béla megint a kezembe a kést „Fogd csak meg!” Bal kezével fogta a csuklómat jobbal, pedig szép lassan a tenyerembe tette a kést. Megmarkoltam. Megfogta az öklömet kezében volt a kezem, kezemben a kés, Majd a saját csuklójára irányította az éles pengét. „most már csak egy rántás az egész…”

A temetőben közvetlenül Márti és Béla temetése után, kért meg, Zsuzsa, hogy dobjuk be a tengerbe azt a kést… mert, fél tőle.

Kimentünk a szigetre, mindent elmondtam Neki. Azt mondta, Béla sosem tenne ilyet… meg hogy csak kitaláltam az egészet… Az ő apja nem akarhatta Béla halálát… azt is mondta, hogy megőrültem… és tisztára olyan vagyok, mint Béla, na akkor kértem meg a kezét…

Rájöttem, Ő végig mindig mindenről tudott, boldog vagyok és szerelmes, a feleségembe…

Hát leírtam Ön mondta, hogy ettől majd jobb lesz, mármint ha kiírom magamból a dolgokat, nem, nem hiszem, hogy most nekem sokkal jobb, csak azt tudom mondani, amit Béla mondogatott. „Itt a zárt osztály védett szigetén biztonságban vagyok a kinti őrült világtól…”

*

Az orvos összehajtotta az írást, amit az egyik tudathasadásos betege írt. „Furcsa képzetei vannak, azt hiszi, hogy a feleségével él pedig ő itt lett öngyilkos itt ezen a szigeten…Hiába na, furcsa dolgokra képes az emberi elme… Azt hiszem a következő hétvégén kijövök ide vele, jót tesz majd neki a sziget friss levegője.”

Gondolta magában az orvos, azzal a mosollyal az arcán, amit csak egy tervezgető, álmodozó őrült arcán lehet látni…