Hát azért az mégsem járja, hogy ennyire fáradékony vagyok…

Gondoltam, ennek a végére kell járnom, ha már az emberben volt, (vagy Te jó ég, lehet, hogy még van (?) ) rák-szarság, akkor jobb félni, mint megijedni. Ezért elnyargaltam a körzetihez (igaz, a havi B12 is aktuális volt már, no meg a táppénzes igazolás is kell a melóhelyre).

Jó a kapcsolatom a körzeti-doki nővel, soron kívül akkor megyek, amikor nekem jó, csak egy telefonomba kerül, sőt szerintem, ha megkérném, még ki is jönne. Hiába na, dolgoztunk együtt, amikor még dübörgött a gyógy-masszőri vállalkozásom. Most is soron kívül, gyorsan seggbeszúrt ahogy kell. Aztán mondom neki, hogy ez az aluszékonyság azért már szerintem több mint egy kis tavaszi fáradság… „akkor nézzünk egy vérképet” jelszóval, kaptam egy beutalót.

A papíron ott figyelt két telefonszám, azokat kell felhívni az időpontért, hát én próbáltam egy órán keresztül fél percenként felváltva, hol az egyik, hol a másik számot, de nem vették fel illetve foglalt volt. „Sebaj”- gondoltam magamban- „nincs messze a labor kb. 500 méter, elbillegek személyesen” Fogtam a beutalómat elbillegtem a régi SZTK-ba.

Na ezt a „billegtem” dolgot is meg kell magyarázom ha már így írtam: Szóval a feleségemtől kaptam egy MBT cipőt, azt mondja, ha ezt hordom akkor javulni fog a görbe tartásom. Merthogy olyan íves, kemény, speciális a talpa, hogy kénytelen kihúzni benne magát az ember. Meg még azt is ígérik, a cipőhöz adott CD-n, hogy olyan benne a járás mintha mezítláb járnál... hát fura viselet az egyszer szent… szokni kell benne a gyaloglást, „BILLEGÉST”… De szerintem, senki sem az íves, kemény talpa miatt húzza ám ki magát benne, hanem az ára miatt. Ha már az ember egy ilyen drága, márkás cipőt hord, akkor azért csak feszít egy kicsit, még akkor is ha úgy érzi, hogy mezítláb van.

Szóval odaérek az SZTK-ba a kartonozónál áll a sor. Beállok.

Előttem idős néni Cecéről utazott ide a városba, a szemészetre jött. Már volt fent az orvosnál a rendelőnél, ketten vártak… Ott fent mondták neki, hogy előbb ide kell jönni időpontért… hát időpont az nincs, legalább is nem mostanra, majd vissza kell buszoznia…

Jaj de utálom én ezt a sorban állást! Itt hallgatom szegény gondját-baját, az utánam következő, aki meg már az én nyakamban liheg, majd az enyémet fogja hallgatni… Úgy látszik mégsem, mert az üvegfal mögül a hölgyemény ránéz a beutalómra és azt mondja, hogy a vérvételt másik ablaknál kell intézni.

Megyek a másik ablakhoz, ott is kivárom a soromat, mondom a hölgynek, hogy miért jöttem. Azt mondja, ő nem adhat időpontot, hanem telefonon kell egyeztetni, és hogy legyek türelemmel, többször kell megpróbálni… de ha mégsem tudnék telefonálni, akkor menjek el személyesen a kórházba, és ott akkor adnak majd időpontot, akár ide, hozzájuk is… A "kór"-ház kb. három kilométer, ott a központi labor, ha odamegyek, akkor már ott is megcsináltathatom azt a fránya vérképet nem? Hát nem. Rend a lelke mindennek: ott is csak időpontot tudnak majd adni. Feladtam.

Hazajöttem, próbálkoztam megint a telefonnal, és… És kérem, sikerült! Tényleg csak én voltam türelmetlen. Felvette egy kedves női hang. Mondom, hogy időpont kéne vér-, és vizeletvizsgálatra… A legközelebbi időpont: május 12! Azt hittem rosszul hallok... Május 12? Egy hónapot kell várnom? Na ne! Megkérdeztem, hogy tud-e valahol lehetőséget arra, hogy magánúton… megoldanám én ezt a dolgot. Persze, hogyne… van ilyen lehetőség, kb. 2000 forint, és akkor rögtön mehetek. Ok! Rendben van, kihez kell mennem? Egyeztetünk. És már indulok is…

Illetve elbillegek. Mi az a 3 kilométer? Akinek ilyen „klassz” cipője van az többre is képes, mégse fogok már itt szégyenszemre taxit hívni... (a kocsi az asszonynál volt, reggel azzal ment el a kozmetikushoz).

Nyakamba vettem a várost, és tényleg soron kívül fogadtak, csak amikor meglátta a hölgy a beutalót akkor komorodott el az arca, merthogy ez azért több lesz, mint 2000 Ft, mondom: Nem gond… kifizetem. (A fene se fog egy hónapot várni…). Azt mondja, jöjjek be, foglaljak helyet, a kolleganő kiszámolja mennyi az annyi. Hát kiszámolta… 15 ezer valamennyi. Nézem a tárcámat, nincs benne csak egy 10-es, mondom: el kell ugranom a pénzért, de sietek vissza.

Újra nyakamba veszem a várost. Nem jó a bankkártyám, bár elfogadta a pin-kódot, mégsem adott ki lóvét. A francba… irány a bank, útba esett a kozmetikus, ahol feleségem szépítkezik, bementem elmeséltem neki, hogy jártam, és elvittem a kocsit. Így azért mégiscsak gyorsabb.

A bankban is állt a sor… Vettem fel pénzt. Vissza a kórház. Soron kívül fogadtak, kifizettem a számlát. Majd egy nagyon kedves hölgy "Évike" kb. 1 perc alatt lecsapolt. Vérprofi. Holnapra kész a labor.

Hihetetlen.

Visszavittem feleségemnek a kocsit. Mégse kelljen már frissen kozmetikázott arccal hazagyalogolnia, ennyi azért neki is jár.

Miközben hazafelé „billegtem” arra gondoltam, hogy amikor még tanítottam, osztályfőnöki órán a kölkeimmel az értékekről beszélgettünk. Próbáltam velük megértetni, hogy nem érték a pénz. 

Lehet, tévedtem?