Wolfit Ausztriában egy temetőben láttam először, ott dolgoztam, mint sírápoló. Volt ebben valami pervez, hogy megbízásból számomra vadidegen emberek sírját gondoztam. Miközben a gazt téptem, azon gondolkodtam, hogyan élhettek, mi dolgoztak mit tettek, amíg éltek. Sőt anyám is gyakran eszembe volt, aki azt kérte szórjuk szét a hamvait, hogy ne legyen sírhelye, mindig azt mondogatta „fölöttem ugyan ne sajnálja magát senki… nekem fiam nem kell a sakál vokál…”
Éppen egy idős néni sírján kapirgáltam, amit a gyerekeinek nem volt idejük karban tartani, mert annyit dolgoznak, hogy halottjukra már nem jutott idő, „meg különben is, minden egyes alkalommal sírni kell, ha kijönnek…” így hát nem jönnek…
Szóval, ahogy ott kapirgálok, megláttam őt, az embert, aki kezében egy szál vörös rózsával ácsorgott egy sír mellet, nem csinált semmit csak állt és nézett… és talán némán könnyezet… Aztán hátat fordított, kezében a rózsával elindult, akkor láttam meg, hogy nincs rajta cipő! Utána futottam, de már kiment a temetőből, én meg nem hagyhattam ott a síromat… sokáig tűnődtem, vajon ki lehet ez az ember?
Aztán úgy egy évre rá, amikor már ott hagytam a számomra alkalmi munkát adó sírokat. És „komoly” munkám volt megint találkoztunk.
Vonaton utaztam Erlicheimból Lügenfalvára bámultam a meseszép téli tájat… Egy pici kis megállónál arra lettem figyelmes, hogy a sínek mellett a havas jeges köveken mezítláb nagy nyugalommal bandukol. Rögtön felismertem. „Meg kell ismernem”- hasított belém a gondolat és már csak annyi időm volt, hogy gyorsan leugorjak az éppen induló vonatról.
Utána futottam, mikor már majdnem utolértem megállt és megfordult, fehér szakállát meglibbentette a szél… a szemembe nézett. Ahogy az őszinte tiszta tekintet rám szegeződött, éreztem, mondanom kell valamit.
- Nem fázik a lábad? Lihegtem ki a kérdést, amit rögtön meg is bántam, mert akkor ott ebben a helyzetben ez nagyon de nagyon hülyén hangzott.
- Nem, nem fázik. – mondta. Hátat fordított. És megint elindult, nem törődött velem. Visszabaktattam az állomásra. Azon kerregett az agyam, mekkora ostobaságot követtem el, leugrottam a vonatról, hogy megtudjam egy embertől, aki télen is mezítláb jár, hogy nem fázik-e a lába… Leszálltam itt az Isten háta mögött a senki földjén félúton, és azt sem tudom mikor indul a következő vonat, pedig engem várnak Lügenheimben. A bakter elmondta, hogy itt csak két vonat szokott megállni, és ez, amiről leugrottam, ez volt a második…
„Na szépen vagyunk” gondoltam, „már megint marhaságot csináltam”, itt kell éjszakáznom. A falucska egyetlen fogadója két kilométerre volt. Mire odaértem a hideg kiette belőlem a mérget. Teljesen megnyugtatott a táj makulátlan tiszta szépsége. Jókedvűen nyitottam be a fogadó romos épületébe, ami ott várt rám az minden képzeletet felülmúlt. A falakon nem volt egy zsebkendőnyi szabad hely sem. Mindenhol gyönyörű szebbnél szebb festményekkel találkozott művészetre éhes szemem, volt ott minden portré, tájkép, csendélet… és az igazat megvallva hatalmas stílus kavalkád, mégis ösztönösen éreztem ez mind egyetlen ember műve, és mind egytől egyig igazi remekmű. Legjobban az egyik kis eldugott sarokban egy szál vörös rózsát ábrázoló csoda tetszett. Akkor ott úgy éreztem, hogy mindenem odaadnám, ha az a kép az enyém lehetne. Csak álltam és bámultam.
- A kép nem eladó!- szólalt meg a hátam mögött egy erőteljes hang. Megfordultam és ott állt előttem a mezítlábas ember. Már éppen nyitottam a számat, hogy megkérdezzem „miért nem tette le évekkel ezelőtt azt a rózsát arra a sírra?” - amikor odasietett a duci, hízásra hajlamos fogadós.
- Jaj ne Wolfi, már megint kezded? Minek ragaszkodsz ennyire ezekhez a mázolmányokhoz.
- Ezek nem mázolmányok uram. – fordultam dühösen a kocsmáros felé – Remekművek! Igazi remekművek! Szerény becslésem szerint is milliókat érnek.
- Ne haragudjon rá uram, akkor ez itt meg pláne nem tudja mit beszél! Pedig már ezerszer megmondtam neki, hogy adjon el végre a képekből, akkor van némi profit, majd fest másikat, de ez az eszement nem hallgat rám! Mit is mondott? Mennyit érnek? Milliomos is lehetne? Azt mondja? Ez igaz? Te Jó Isten! - sopánkodott a fogadós
- Ne nyavalyogjon itt, inkább hozzon egy üveg bort – szóltam rá.
- Ugye megiszik velem egy pohárkával. - fordultam a festő felé. Nem szólt csak bólintott, leültünk a rózsa alatt lévő koporsónyi asztalhoz. A vendéglős, ahogy kihozta a bort és a két poharat, nem tágított az asztalunk mellől.
- Tényleg, tényleg milliókat érnek? - kérdezte tőlem kézét tördelve. Bólintásomra a művész felé fordult.
- Istenem, Wolf legyen eszed! Megfogtad az Isten lábát! Használd ki a lehetőséget!
- Drága öcsém ne avatkozz a dolgomba az Isten lábát te is meg én is születésünk óta fogjuk. Azt hiszem, ezt már tisztáztuk egy párszor, a képek a vendéglőnk díszei életünk része. Hiába lennék milliomosok, akkor sem tudnánk több bécsi szeletet megenni, mint amennyit most, úgyhogy hagy nekem békét!
A kioktatott báty elsomfordált asztalunktól, én meg, töltöttem kettőnknek a vörösborból.
Mostanában gyakran jut eszembe Wolfi, mert én is el-eljárok a temetőbe, hogy letegyem azt a rózsát ahhoz a sírhoz, de lehet, ha egyszer letenném, soha többé nem mennék oda.
Szerző: adenocarcinoma  2009.05.31. 06:56 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://adenocarcinoma.blog.hu/api/trackback/id/tr701154297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.