Egyik reggel csodát láttam! A tömött villamoson olvasott egy ember. Ez már így önmagában is hihetetlen, hiszen a legtöbb ember már nem olvas, legfeljebb valami bulvár szart arról, ami tegnap a tévében történt.

Jómagam nem szeretem a televíziót, olyan fényforrásnak tartom, melynek fényében gyakori a sötétség. És a sugárzott sötétség miatt, az emberek szinte már teljesen leszoknak az olvasásról. Minek, is olvasnának? Egyszerűbb kivárni, míg valaki megírja a forgatókönyvet, és akkor előbb utóbb elkészül majd a film is az életről. Minden készen van, még a vélemény is. Befolyásolásról, hatásvadászatról szól az élet. Minek itt gondolkodni?

Ezért is volt olyan meglepő, hogy fantáziátlan szürke világunkban egy ember olvas a tömött villamoson.

A csodát, amit láttam, mégsem az olvasó ember ténye okozta, hanem az olvasó ember olvasmánya által kiváltott érzések. Az olvasás hatalma.

Megfigyeltem! Ez az emberke, ahogy ott olvasott, nem is volt ott… Nem, nem volt a villamoson! Ő ott akkor abban a könyvben élt, amit olvasott. Már a vége felé járt. Teljesen belefeledkezett. Először nevetett, aztán könnyezett, majd sóhajtott egy nagyot, és becsukta könyvét. VÉGE. Körbenézett, fintorgott egyet, majd újra kezdte az öröké tartó, pillanatnyilag átélt életet. A könyv végére lapozott, és mint aki elégedetlen, azt morogta maga elé: „olyan befejezetlen ez az egész!”

Figyeltem őt! ISTENEM! Ha valaha írásra adnám a fejem, én is olyant szeretnék írni, ami abban a könyvben van, és olyanoknak, mint az az ember!

A temetőhöz értünk, leszállt, én meg utána. Meg akartam tudni, el akartam lesni a titkát! Ő nem vett észre, én viszont mindent jól láttam. Leült egy sírnál. Aztán az ölébe, valahonnan, csak úgy a semmiből lett egy papír, vakító fehérségével, tisztaságával világított. Ezt a papírt, könyve utolsó oldalára tette, aztán erre a papírra kezdett írni. Te jó ég! Nem csak olvasó, hanem író ember!

Vajon mit ír? És kinek? És miért? Töredelmesen bevallom mögé osontam, és a válla felett belekukucskáltam elkezdtem olvasni, amit ír… megdöbbentem…

Könyve utolsó oldalára biggyesztett papírra a következőket írta:

„Egyik reggel csodát láttam! A tömött villamoson olvasott egy ember. Ez már így önmagában is hihetetlen, hiszen…”

 MEMENTO MORI

 

 

Szerző: adenocarcinoma  2010.04.17. 19:22 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://adenocarcinoma.blog.hu/api/trackback/id/tr341929881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.