Túl vagyok megint háromnapi kemó - adagomon. Nem szeretem a dolgot, de hát ez van. Olyan ez, mint a középkorban az érvágás, vagy a pszichiátrián az elektrosokk, van akinek segít, van aki meg úgy érzi belehal. Már csak azért is mert itt tudatosul benne újra, hogy rákos.

Furcsa volt, az ezredes főorvos (az onkológusom), elment szabira és vele együtt két nővér is. Szerdán, amikor mentünk káosz uralkodott. Mariann nővérke egyedül volt, aki a mérget keverte, beadta és figyelte is a szerelékeket. Ja és hát neki kellett vért venni is. Jól állta a sarat.

Hát igen, jól látszott az egész folyosón: nem az a baj, hogyha nyakig ér a szar, hanem ha még hullámokat is generálnak. És hát ugye az egészségügyben abból nincs hiány. Érezhető volt az árvíz, a vihar, a feszültség. Végül is szerdán csak a vérvételért utaztam fel Pestre, meg hogy kiírják a kezelést. Csütörtökön kezdtük, és tegnap, vagyis szombaton fejeztük be. Most egy kicsit forog a világ, szédülés, hányinger, meg minden, ami ezzel jár… de tudom, el fog múlni! Bízom benne, hogy ez majd egy időre helyrerakja azokat a csúnya gonosz kis sejteket, amik a testemre törnek.

Még négyszer hármat fogok ebből kapni. Aztán gondolom megint kontroll.

Szerdán lejár a betegszabim már egy éve vagyok táppénzen. Ennyi járt. Szerdán utazom Tatabányára a leszázalékolási bizottság elé. Ha a közérzetem nem változik, legfeljebb lehányom őket.

A munkahelyemről is cseszegetnek már, hogy mi lesz velem? Hát tudom én? Persze megértem, egy teljes tanévet kihagytam, nekik kellett a helyettesítést megoldani, és már terveznék a következő évet. Nélkülem? Lehet. Egyenlőre azt mondtam, hogy kiveszem a szabimat, még ugye a tavalyi is ott van. Ezzel elvagyok egy darabig. A munkaviszonyomat nem akarom megszüntetni. Olyan hülyeség ez az egész. Olyan tehetetlen kis idétlennek érzem magam ettől.

Véleményem szerint, ha nem úgy működne a dolog, hogy műtét után két héttel kivágják az embert a kórházból, hogy gyógyuljon, ahogy tud, hanem elküldenék rehabra, ahol normális kommunikációval segítenék, megtanulhatná a gyomor nélküli létet, akkor sokkal könnyebben menne a gyógyulás. Persze attól még most ugyanúgy kemóra kellene járnom, de talán felkészültebb lennék. Mondom ezt én, aki itt osztom az észt a szerencsétlen sorstársaimnak…

Hiába na, nekem már van tapasztalatom… és hát az ugye nem mindig jó. Sokan sokfélét kérdeznek. A visszajelzések azt mutatják, jó hogy van, és hasznos ez a blog. És meg kell mondjam én is így érzem.

Üdv mindenkinek Gábor