Kedves Napló!
Had mutatkozzam be; Az Én nevem Élet.
Először is szeretném megfogalmazni (legalábbis megpróbálom) mit éreztem és jelenleg mit érzek. Amikor tudomást szereztem Barátom betegségéről pontosan úgy viselkedtem, mint a legtöbb ember az ilyen helyzetben, letörtem, nem akartam emberekkel találkozni, ha senki nem látott sírtam, nem bírtam zenét hallgatni. Csak zakatolt az agyam, mi lesz, hogy lesz, latolgattam az esélyeket, tehetetlenséget éreztem. No persze Őelőtte ezt nem mutattam, éppen elég volt, hogy a háziorvosa elsírta magát, amikor telefonon felolvasta neki a diagnózist. Aztán sírt a kolléga, a rokon, a szomszéd… Na kész, erre tényleg nincs szüksége az embernek. Optimista természetemnél fogva kutattam a lehetőségeket, hogy mit tudok tenni ilyen helyzetben. Mert rájöttem, az ember akkor esik leginkább kétségbe, amikor nem talál megoldást. Ha probléma van, természetes reakció, hogy azonnal megpróbáljuk megoldani. Ha összeveszünk kedvesünkkel, van lehetőségünk megbékíteni. Ha súlyos anyagi problémák gyötörnek, abból is van kiút. De ha az ember barátját, rokonát elkapja ez a csúnya betegség, csak leeresztjük ölünkbe a karjainkat, míg az orvos széttárja karjait és azt mondja: bármi lehet.
De az ember nem éri be ezzel a bármi lehet dologgal. A sajnálkozásnak sincs értelme. A sajnálkozás, és a hiányérzet önző dolog, ilyenkor magunkat is sajnáljuk. Tegnap este (a korházba vonulása előtti napon) beszélgettünk és végül Ő maga vezetett el a megoldáshoz.
No de erről majd legközelebb…
Utolsó kommentek