Ezt az e-mailt kaptam egy volt diákomtól. Nem is tudom, talán úgy 6-7 évvel ezelőtt tanítottam a német nyelv rejtelmeire. Azt hiszem, egy olyan eszement tanárembernek, mint amilyen én volnék, mindig is megdobogtatják a szívét az ilyen levelek.

...

"Ezerszer neki kezdtem ennek a levélnek és ezredszerre is elsírtam magam... 
Én voltam a hibás, amiért nem írtam tovább, ilyen kis hülye vagyok kapcsolat tartás terén mindenkivel és nagyon sajnálom.
Olvastam a blogját és azóta is csak sírok, mert elbaltáztam mindent.
Még mindig nem tudom mit is akarok igazán írni, de remélem nem zavarom levelemmel és esetleg lenne is kedve beszélgetni velem.
Mindig is nagyon szerettem Önt, még ha nem is írtam, sokszor eszembe jutottak az órái, hogy milyen kegyetlenül jó fej. És ez nem hazugság, nem csak úgy írom, Sokunknak nagyon hiányzott, miután elment.
Nem igazán tudok mit írni, sokkolt amit olvastam, de tudnia kell, hogy szeretem és mindig is szerettem, még ha nem is jelentkeztem. Remélem nem zavartam."
 

...

Na szóval nem zavar, sosem zavart. Több önbizalmat kislány! Ezt az "azóta is csak sírok" dolgot meg nem értem... Az, hogy kapcsolattartás terén "hülye" az nem igaz, mert hát mégiscsak megírta ezt a levelet... vagy éppen ez miatt itatod az egereket? Mert a blogomon igazán nincs mit sírni... Ez van! Nem mondom, hogy ezt kell szeretni, mert ki a fene szeretné ezt az állapotot? De el lehet fogadni, és még így gyomor nélkül is meg lehet emészteni. Csak lélekerő, kell hozzá, az ilyesmiben viszont sokat segítenek az ilyen levelek. Úgyhogy köszönöm.

Az ember mindenre képes, ha tudja mit akar, és ha akarja azt amit tud.

Memento Mori