A Temető utcai Alapítványi Iskola felé siklik a villamos. Igen. Errefelé még a villamos is másképp jár, nem rángat, nem döcög. Siklik. A külvárosban, ahol élek a villamosvezetők csak két sebességet ismernek az egyik a gyííí a másik a hőőő. Errefelé meg csak úgy siklik ez a sárga csoda, semmi rángatás semmi döccenés, hát igen ez, gazdag környék.

Az elit negyed alapítványi iskolája pszichológust keres. Literaturovics öreg tanárom ajánlotta ezt a „kiváló” lehetőséget. Azt mondta „ő is szokott itt órát adni… mindent el kell vállalni… manapság örüljön az ember, ha munkája van… meg aztán jó pénzért miért ne…” Elképzelem a professzor urat, ahogy kicsiknek magyarázza a betűvetés és a szépirodalom rejtelmeit, röhejes, de hiába: nagy úr a pénz.

Megcsodáltam a napfényben csillogó iskola csupa üveg épületét. A parkosított iskolaudvarról lépcső nélkül juthatunk az előtérbe. Mintha egy szálloda halljába léptem volna be „xsssss” zárult hátam mögött fotocellás ajtó. Pár lépés után egy egyenruhás ember siet oda hozzám. Valószínű a biztonsági őr, vagy portás lehet.

- Jó napot, az igazgatónőhöz jöttem. - mondom neki kissé megszeppenve.

- Ön a pszichológus? - kérdezi, kétkedve, majd bólintásomra hozzáteszi - Már várja Önt. - aztán hirtelen kirohan.

- Merre menjek?! - szólok utána, de nem válaszol, annyira igyekezett, hogy odaérjen a bejárati ajtó előtt hatalmas fékezéssel megálló fehér mercédeszhez. A volán mögül kipattant egy fehér bundás nő. Az őr éppen hogy odaért, kinyitja a hátsó ajtót. 10 év körüli fehér bundába öltöztetett kislány kászálódik ki a nagy autóból. A vak is látná annyira nyilvánvaló, hogy a bundás az anya, a kisbundás meg a lánya… megérkeztek az iskolába…

- Ma nekem is be kell mennem! És ne mondja nekem, hogy álljak odébb, csak egy kicsit maradok, amíg elrendezem, ezt a dolgot, ha nem tetszik, oldja meg! – kiáltja a nő az egyenruhásnak, aki szinte hajlott háttal alázatosan kapja el a feléje dobott kocsi kulcsot, átrohan az autó másik oldalára, beül, megsimogatja a kormányt és elindul, hogy beálljon a 10 méterrel odébb lévő parkolóba…

Közben bent a hal a lépcsőfordulójában megjelenik egy elegánsan öltözött hölgy valószínű, ő az igazgatónő, hiszen felém tart. A fehér bundás meglátja, és, már az ajtóból rikácsolja:

- Azonnal beszélni akarok magával! Egy szempillantás alatt odaértek hozzám mind a ketten. Hülye egy helyzet.

- Jó napot kívánok! Kérem, fáradjon az irodámba. – válaszolta a nő rikácsolására higgadtan a direktor. Majd felém fordulva:

- Azt hiszem, Ön is hozzám jött. Elnézést, hogy meg kell várakoztatom. Kérem, foglaljon helyet. A büfés rögtön hozza Önnek, amit kér.

Nézem, ahogy az elegáns kosztümös igazgató és a fehérbundás anyuka felmennek a lépcsőn. Az anyuka felháborodva magyaráz valamit. Legyintek egyet, végül is mindegy… Beledobom magam az aula közepén álló bőrgarnitúra egyik fotelébe. Akkor veszem csak észre, hogy a kis bundás már a kanapén ücsörög. Mint egy varázsszóra megjelenik a büfés. A kislány diétás narancslevet rendel, én kávét kérek. Érdekes, vajon mi történhetett, „na mindjárt megtudom” gondoltam, és megszólítottam a narancslevét fintorogva kortyolgató kislányt.

- Szia, hogy hívnak?

Előbb lassan tetőtől talpig végigmért, rögtön jött az elutasítás:

- Nem mondom meg!

Szakértő szemein látszik, hiába csíptem ki magam, látja a köztünk lévő különbséget. Na jó, ha már elkezdtem, nem adom fel.

- Miért nem mész órára? Csak nem a tanulással van gond?

Megint végigmér majd gúnyos mosollyal mondja:

- Hagyj békén! Minek tanuljak, meg tudjuk fizetni, aki tud!

- Jól van na, nem akarlak megenni, csak gondoltam amíg várunk beszélgethetnénk… mondom miközben arra gondolok, hogy ebben az iskolában bármilyen értelmiséginek nehéz dolga lehet. Szegény Literaturovics!

– Én? Veled? Beszélgetni? Nézz már magadra! Felejtsd el!

Karba teszi a kezét, még a fejét is elfordítja ez a kis fehérbundás hógolyó. Látszik, hogy majd megpukkad. Ami a szívemen, a számon:

- Hát akkor maradj magadnak, és pukkadj meg! – és az jár a fejemben, hogy itt aztán tényleg nehéz dolgom lesz, ha elvállalom ezt a munkát.

De nincs időm folytatni az egyoldalú erőltetett társalgást, mert a lépcsőn megjelenik az igazgató a már megenyhült mosolygós anyukával, mindjárt többet megtudok kocogott át agyamon a gondolat. Így is lett.

- Látom már megismerkedett Petrácskával. Ugye milyen bájos kislány? Ő pedig az anyukája Reichné, iskolánk fő támogatója. - mutatja be a fehér szőrmébe burkolt nőt az igazgatónő.

- Ő pedig iskolánk leendő pszichológusa Literaturovics professzor úr ajánlásával. Ő az, aki majd meg tudja oldani a kialakult helyzetet. Beszél az osztállyal és meggyőzi őket, igaz?

Mondanám, hogy míg nem tudom miről van szó, nem tudok segíteni. Meg aztán még azt sem tudom igazán, hogy valóban itt akarok-e dolgozni, de Reichné megelőzött, segített a döntésben.

- Úgy is van, beszéljen azokkal a kis gengszterekkel. Annyi pénzért, amit itt fizetek, már igazán elvárhatom, hogy a lányomat ezek a bugrisok ne csúfolják pukkancsnak!

- Asszonyom, tisztelt igazgatónő azt hiszem, erre a feladatra nem vagyok alkalmas. Kérem, mondják meg Literaturovics úrnak: sajnálom. - mondtam, és minden mentegetőzés nélkül otthagytam a két döbbent nőt, végleg hátat fordítva ezzel a Temető utcai alapítványi iskolának…