"Gábor Te élsz???"

Ezt a kérdést Gyera János barátom tette fel egyszer nekem. Milyen kár, hogy már nem él, így már nincs kivel megvitatnom ezt a nagy kérdést. 

Azt hiszem nem élek, csak létezem. Na persze azt sem mondhatom, hogy amióta van ez a betegségem, azóta jobb lett, vagy javult volna a helyzet. Nem! Sőt! Így én még most is csak „talán” létezem, megvagyok. Folyik az élet nagy folyója és én csak egy kis csepp vagyok benne, amely megállíthatatlanul halad a végtelen tenger felé. Néha-néha megakad ez az egy kis csepp, de csak megakad! Arra, hogy „kiakadjak” na arra már nem pocsékolok energiát. Pedig volna min. Pl. ez héten voltam a leszázalékolási bizottság előtt. Hát mit mondjak? Akinek nincsenek pszichés zavarai, na annak ettől biztosan lenne…

Lejárt az egy év. Kedden volt a táppénzes ellátásom utolsó napja, ennek megfelelően aznap volt a vizsgálat. Mivel van kb. 5 évnyi külföldi munkaviszonyom ezért a fehérvári TB. -ről továbbították a kérelmemet a fővárosnak, ők pedig visszaküldték a régió központnak, vagyis Tatabányára. Így jár az ember, ha vidéki… De minek panaszkodnék? Végül is „csak” 50 km.

Így, kemó után, nem szívesen vezetek, ezért a kedvesem fuvarozott oda. Háromnegyed 10-re érkeztünk, 10 re volt az időpont. Egy eldugott lakótelepi ház alsó része a „régióközpont”. A lépcső akadálymentesítésére két keskeny vasat tettek. Milyen jó, hogy nem vagyok tolókocsis!

Elvették a leleteimet, a személyimet, a lakcím- és TAJ kártyámat. Volt egy 8 oldalas nyomtatvány, amit a behívóval együtt postán megint kiküldtek. Itthon berzenkedve ugyan, de másodszorra is kitöltöttem. Egy csinos fiatal hölgy belelapozott, és mondta, hogy hiányosan töltöttem ki, kiegészítésre szorul, mert így nem tudják elfogadni. A szerinte hiányos rész arról szólt, hogy milyen munkahelyi tapasztalataim vannak, én azt jelöltem meg, hogy akarok erről nyilatkozni, majd csak annyit írtam, hogy 14 év, tanár. Na már most az kevés (mármint a 14 év), szóval logikusan: „tutira van más is! Azt is tessék beírni!” Minek vitatkozzon az ember? Biztos jót akarnak. Beírtam, bár már amikor a leszázalékolási folyamatot elindítottam itt Fehérváron, akkor is ki kellett töltenem egy ugyanilyen nyomtatványt, ami valószínűleg az aktáim közt figyel valahol.

Negyed 11 kor hívtak be. Egy idős főorvos meg egy nővérketitkárnő üldögéltek az íróasztalaik mögött, a doki rám se néz, a leleteimet, irataimat böngészi úgy vakkantja oda:

- „Vetkőzzön le, az alsónadrág maradhat!” Veszem a ruháimat, közben kérdés:

- „Mi a panasza?” Hát most soroljam? Az Futott át az agyamon, hogy ha most elkezdenék panaszkodni, akkor azzal kezdenék, hogy tegnap közölték velem, hogy megszüntetik a státuszomat, tehát már nem várnak vissza tanítani, valószínűleg leszázalékolt munkanélküli leszek. De nem mondom, nem arra kért, hogy panaszkodjam, tudom az egészségi állapotomra kíváncsi, hogy fel tudja állítani… a diagnózisát… Ne rajtam élvezkedjen. Így csak annyit mondok:

- „Szombaton kemot kaptam, még gyenge vagyok, szédülök és hányingerem van!”

- „Hány kemót kapott összesen?” Na ez kurva jó - gondolom magamban - olyan mintha azt kérdezné milyen színű a szivárvány…

- „Az első az hatszor három nap volt, most a második elején vagyok, eddig kétszer három napon vagyok túl…” szegényt láthatóan megzavarták a számok, amitől ideges lett.

- „Akkor most mennyit kapott?”

- „Ne haragudjon, nem tudom, hogyan kell számolni, így nem értem a kérdést! A tervezett második hatszor háromból kaptam meg már kettőt” Közben a nővérke is megkezdte a számítógépébe az adatrögzítést: A szokásos: 

- „Neve születési? Helye? Ideje anyja neve? Lakcíme? Álljon a mérlegre! Hány kiló? Milyen magas?” Amikor azt kérdezte, hogy „mi a szakképesítése?” akkor talán még egy hajókötél is elszakadt volna, nemhogy az én cérnából készült vékony idegeim.

- „Most melyik?” Kérdeztem vissza. A rohadt életbe, az én bajom, hogy olyan hülye vagyok, hogy több is van… Istenem mi a szarnak töltetnek ki velem annyi adatlapot, nyomtatványt? Ha azt a fáradságot sem veszik, hogy végigolvassák?

- „Feküdjön a vizsgálóasztalra!" Reflexvizsgálat után vérnyomást mért. Szar a mandzsetta tépőzára, kézzel kell szorítania, hogy ne jöjjön szét. 

- „Mennyi volt az előzőleg mért vérnyomása?”

- „Nem tudom, nem szoktam méregetni, pedig van is otthon.” Hú gondban van, nincs viszonyítási alap az általa mért eredményhez.

- „A haja magától hullott ki vagy levágta?”

- „Azért vágtam le, mert hullott!” Most én vagyok értetlen? Látszik, hogy nem egy nyelvet beszélünk… Nem akar megérteni, egy adat vagyok, egy megoldandó feladat. Kérdez, de a kérdései nem egyértelműek, számára teljes mértékben érdektelen. Ideges, hiszen neki kint vár a következő, akinek az aktáit még ugyanúgy nem olvasta el, mint az enyémet. A vizsgálat végén diktálja a státuszomat, a sok ismert latin kifejezés közt - amit a korábbi leleteimből, zárójelentéseimből ollózott össze - felfigyeltem egy szóra, „körülményeskedő”. Hm… Hm… Hm… hát igen el kell ismernem tényleg az vagyok.

- „Végeztünk a vizsgálattal. Felöltözhet. Ott vannak az iratai.” Nézem a papírokat ott a kérdőív, amit a vizsgálat előtt javítanom kellett megkérdezem, hogy hát ez nem kell? Azt mondja a nővérke, hogy van már itt egy ilyen. Persze, amikor Fehérváron leadtam az igényemet akkor is ki kellett töltöttem egyet… Most akkor ki a körülményes? Én vagy a hivatal?

A fene egye meg, az egész vizsgálat nem tartott 10 percnél tovább, de sokkal többet elvett az életemből, sőt ez a 10 perc alatt talán nem is léteztem, legalábbis a doki fejében biztosan nem, mert mikor öltöztem, már a következő delikvens iratait lapozgatta.

Tudom nem szép dolog, de azt kívánom az ilyen bürokratikus irodakukac orvosoknak és az egész idétlen hivatalnak, hogy egyszer próbálják ki hogy milyen érzés, az általuk pokollá tett rendszerbe kerülni. Belőlem kijön, mind a hordalék a folyóból, de ők belefulladnának.

Az eredmény? Majd értesítenek…