Zajlik az élet, 15.-e óta itthon vagyok, gyakorlatilag eszem, iszom, vécézek és alszom. Fáradt vagyok megviselt ez a korházi lét… De már azon legalább túl vagyok, a legtöbb gond a kajával van, fogalmam sincs, hogy mit ehetek, azt tudom, hogy gyakran és keveset, na de mit? Mondjuk hétfőn, amikor hazaengedtek, kb délre értünk haza, a feleségem a gyereknek, meg magának gyorsan összedobott egy kis tojásos nokedlit… hát én nem tudom, hogy azt szabad-e vagy sem, de én azért abból ettem egy keveset, semmi bajom sem lett tőle. Ezen felbuzdulva másnap reggel sütöttem magamnak két tojásból rántottát… persze zsír nélkül… az is finom volt.

Felhívtam a körzeti orvosomat is, elég jó viszonyba vagyok vele, megkértem, ha nem gond, Akkor jöjjön ki hozzánk… eljött megdumáltuk, hogy minden hónapban kell B12 vitamin injekciót kapnom, mert azt ugye a gyomor termeli, nekem meg olyan nincs. Fel is írta a vitamint, meg a kórházban kaptam olyan felnőtteknek való tápszert… hát azt ő nem írhatja fel, mert nincs a zárójelentésbe beleírva… nem vészes, lehet recept nélkül is venni, csak így egy kicsit drágább. Kedvesem elrohant a patikába, kiváltotta a B12 vitamint, meg hozott olyan tápszert, hát emberek, én abból befaltam egy vaníliásat, és fél óra múlva már a vécén ültem… többet nem eszek ilyen vackot. Mert esküszöm annak csak a színe változott meg bennem.

A másik nagy „élmény”: az ilyen műtétek után hogy az ember fia elkerülje a trombózist miután kiengedik a kórházból 10 napig kell egy injekciót beadni… jobb híján saját magának… nem vészes, mire az ember a miatyánkban eljut odáig, hogy „legyen meg a Te akaratod” már meg is volt. 10 napig így indult a reggel… 25.-én csütörtökön böktem magam utoljára…

Másnap felhívtam a sebészeten egy ismerőst, (két éve nála tanultam anatómiát), hogy mikor kell mennem kontrollra, merthogy azt hiszem a héten lett volna esedékes. Rendes volt, azt mondta, hogy vasárnap ügyel, és ha ráérek, akkor fél kilencre menjek be… kedvesem szépen be is vitt, a seb szépen gyógyul, kiszedte a maradék madzagokat, hát volt köztük olyan is amit meg kellett egy kicsit tűvel piszkálni… eszembe jutott az adjunktus úr, aki azt mondta, hogy azt meg majd kihúzkodja magának… khm… na mindegy túl vagyunk ezen is. Sőt az ismerős megnézte, hogy visszaérkezett-e már a biopszia eredménye… megjött az is, hát új dolog nem nagyon volt benne az adenocarcinoma az adenocarcinoma, akár úgy nézik, hogy bent van, akár úgy ha kint… de az utolsó mondat az azért bizakodásra ad okot, meg a sebész a Tanár Úr kiváló munkáját dicséri ÉP RÉSZBEN TÖRTÉNT A METSZÉS! Jó, jó tudom, hogy a sebész szeme nem mikroszkóp, meg hogy 5 év az hosszú idő na de akkor is! Az ember milyen érdekes dolgoknak tud örülni…

Az ismerős megadta a Tanár Úr titkárnőjének a számát, hogy be tudjunk jelentkezni hozzá, a feleségem fel is hívta, azt mondta a hölgy, hogy majd 14.-én hívjuk újra…

Közben zajlik az élet, van egy távoli rokon, olyannyira távoli, hogy azt sem tudom elmondani, hogy hogyan rokon, talán apósom keresztapjának a fia (apósom nemrég múlt 70) szóval ez az ismerős orvos, mégpedig főorvos egy pesti korházban. Tudta, hogy mi van velem, hiszen mikor megtudtam a gyomortükrözés utáni biopszia eredményét felhívtam, hogy ha tud segítsen, de azt mondta, hogy nem tud segíteni, merthogy ilyen-olyan beutaló nélkül nem megy… Na hát ő most felhívott, és megkérdezte, hogy mi van velem és beszéltem-e már onkológussal? (Hát persze, az embernek rengeteg ilyen ismerőse van, és mindegyik arra vár, hogy velem beszélgessen…) Mondom, nem úgy van az, majd egyeztetek a Tanár Úrral, aki műtött és majd ő javasol valakit… És akkor ez a távoli rokon felajánlotta, hogy megkérdezi a kórházban, ahol dolgozik. Ez volt vasárnap, hétfőn megkérdezte, és ma (vagyis június hetedikén kedden) 10 órára kellett mennünk, 11 kor beszéltünk az onkológussal aki elküldött vérvételre, merthogy holnap 8-kor kezdenék is a kemót… merthogy ennek csak úgy vagyon értelme, ha egy hónappal a műtét után elkezdik, három nap minden reggel megyünk Pestre… kíváncsian várom a holnapot. A doki meg azt mondta, hogy ez csak kezdet lesz, senkit nem támadnak le az első napokban, ez csak olyan „ismerkedés”… na de majd utána…