Ellustultam, elkényelmesedtem. Nem szép dolog tudom, de valami nagy megmagyarázhatatlan tunyaság szállt meg engem. Órákat ülök tétlenül a számítógépem előtt. Mondjuk, ez a fene nagy semmittevés azért nem teljesen igaz, csak értelme nincs a dolognak. Ugyanis játszom. Az interneten. Egy olyan szaladgálj, öld meg, nyírd ki játékot. Érdekes sosem hittem volna magamról, hogy képes leszek így begubózódni. A játék önmagában roppant izgalmas, egy karaktert kell építeni egy virtuális világban. A minap arra gondoltam, vajon mit csinál a karakterem, amikor éppen nem irányítom? Jó… JÓ! Tudom. Semmit. Ez csak egy program, de akkor is! Lehet mi is csak ilyen programok vagyunk és játszik velünk az élet?

Persze… rendben… van szabad akarat meg minden, de hát akkor is! Nincs igazság!

Vádoltam is múltkor az Istent: Ha olyan mindenható vagy, akkor miért engeded, hogy úgy legyen?
„Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem-e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.” Máté 26:36  => => =>„ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?” Máté 27:46

Ez az igazi elhagyatottság érzése! Lehet-e valami ennél is rosszabb? Istenem, annyira jó vagy, hogy engeded létezni a rosszat? Vagy nem Te teremtettél-e mindent? Ha tényleg mindenható vagy tudsz-e akkora követ teremteni, amit nem tudsz felemelni? Persze a rossz fogalma is relatív, mi a jó, és mi a rossz? Egy kannibál számára elfogadható az emberhús elfogyasztása, ilyen közegben nőt fel. Sőt hite szerint kívánatos cselekedet. A társadalom a neveltetés, a hit az, ami megmondja egy ember számára, hogy mit nevez jónak és mit rossznak?

Bekapcsolom a gépem… és lőn világosság… kicsiny karakterem irányítom, szaladgál, teszi a dolgát. Teszi, amit tennie kell. Nem gondolkodik. Nem tehet mást, én irányítom.

Eszembe jut az is, a halaim az akváriumomban tőlem függnek. Nem ismernek más világot. Én rendeztem be nekik, lehet én is csak egy ilyen kis hal vagyok? Berendezett világban létezem, mert ha így van, akkor nem ez az élet. A létezés még önmagában nem lehet életnek nevezni. Hiszen én sem ismerem a másvilágot. Csakhogy én azért gondolkodom rajta… Cogito ergo sum. Nem úgy, mint a halaim. Habár a múltkor, amikor takarítottam az üvegből készült vizes-ládámat, kisé figyelmetlen voltam, és az egyik hal megijedt és „kiugrott”, na ő az amelyik világot látott, igaz majdnem belepusztult, a szerencsétlen, de hát ez van, neki ilyen az élet.

Nahát, nahát… Eszembe jutnak néha a filozófiai tanulmányaim, Szókratész bácsi jól elgondolta ezt a barlang elméletet. Csak ülünk, és nézzük a barlang falán az árnyékokat és azt hisszük ez a valóság. Tisztára mint a moziban, csak nekem valahogy rossz filmet tettek be, majdnem filmszakadás történt, és most perelek a gépésszel…

"Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."

Na de könyörgöm ennyit?

Furcsa lelki háború ez, amiből csak én kerülhetek ki győztesen, mert különben úgy járnék, mint az a skizofrén ember, aki sosem tud ott lenni, ahol valami fontos dolog történik vele.

Rájöttem, Isten képes akkora követ teremteni, amit nem tud felemelni, úgy hívják emberi lélek. Nem tudjuk felfogni a felfoghatatlant, leírni a leírhatatlant, de azért küzd az ember, próbálja elérni az elérhetetlent. És ebben segít a hit. Ez nem kényelmi szempont ez nem azt jelenti, hogy az ember nem kételkedik, ez nem az egyszerűbb megoldás, hanem ez az egyetlen megoldás: „Credo quia absurdum.” Tertullianus (Hiszem, mert lehetetlen)