Be kell valljam, (minek is tagadnám) izgultam. Na nem, nem a CT- miatt azt már kezdem megszokni (ez volt a negyedik), hanem a találkozó miatt. Vajon milyenek a többiek? Ők ismerik egy részemet, hiszen itt bárki olvashat viselt dolgaimról, gondolataimról, és ezáltal elképzel, kialakít rólam egy belső képet, nyomot hagyok elmékben és néha talán elindul egy gondolat, egy folyamat… Vajon milyen ez a kép, milyen ez a lenyomat, és milyen lesz a folyamat? Ezen agyalogtam reggel.

Számítva a budapesti közlekedési tumultusra, dugókra meg minden nem tervezhető dologra reggel 7:10- kor indult itthonról a kis család. Miután leszállítottam a csipet-csapatot, vagyis gyerekeket kidobtam az iskolánál az asszonyt meg a dolgozónál, az irányt Pest felé vettem. Nem nagy táv, ha az ember egy kicsit odalép a gázra, akkor hamar oda lehet érni. Na de: Ember tervez, Isten végez! A Ferenciek terénél karambol volt, ami azt eredményezte, hogy a 9:45-ös időpontom helyett 10:30 kor jelentkeztem be az ÁEK -ban a vizsgálatra. Hú de utálok elkésni… Leadtam a papírokat. „Majd szólítanak.” - mondták. Ez az első alkalom, hogy egyedül jöttem. Eddig midig elkísért a kedvesem, aminek meg volt az az előnye is, hogy az ember nyugodtabban vár, nem izgul, el mer menni Wc-re, és nem az jár az ember fejében, hogy: "mi van ha, pont akkor szólítanak, amikor a mellékhelyiségben végzem dolgomat." Gondoltam, csak kibírom, kivárom. Majd ha megkaptam az italomat, akkor majd két pohár közt irány a mellékhelyiség. Egyszer csak nagy hirtelen szólítanak. Hurrá jön a pia! Vele együtt a lehetőség a megkönnyebbülésre… de nem! Bementünk a vizsgálóba és ott töltötte ki a hölgy a magyar uzót… azt az ánizs ízű löttyöt, amit meg kell inni a vizsgálat előtt. „Hát, ha nem haragszik előbb elmennék WC-re…” - mondtam. Micsoda mesés vízesés… Visszatértem, ledöntöttem még egy pohárkával, felültem a z ágyra, még egy pohárka, betették a branült na még egy kicsi… Elkezdődött a vizsgálat csendben mozgott az ágy ki-be… csak az agyam kattogott. Igyon még így fekve, szívószállal is egy kicsit… és megint csúszkál a gép, kattog az agy… 

Aztán már hamar megvoltunk negyed óra, (na jó talán húsz perc) ép csak annyi míg a kórház büféjében reggeli kávémat megittam és már mentem is vissza, hogy kivegyék azt a kis csövet a vénámból. Mondtam a nővérkének sietek, mert ma találkozóm lesz együtt ebédelek egy gyomornélküli hölggyel. A nővérke ezt hitte viccelek… pedig nem sőt még megyünk Csepelre Lacihoz ő is gyomor nélküli… Úgyhogy: viszlát, további szép napot, és köszönöm, a gyors vizsgálatot az eredmény meg majd meglesz…

Irány Zugló, vár rám Ildikó… kb. negyed kettőre értem oda, nagyon örültünk egymásnak. Szerintem ő legalább annyira várta ezt a találkozót, mint én. Hú de finom ebédet kaptam, azt nem mondhatom, hogy már kopogott a szemem az éhségtől, mert furcsa módon amióta gyomor nélkül tengődik az életem, nem érzek éhséget, de már azért kellett a tápanyag: „Édes Jézus légy vendégünk, áld meg, amit adtál nékünk.” Ekkor jutott eszembe, hogy aznap még nem is ettem. Ildikónál fél háromig voltunk rengeteget beszéltem, meséltem úgy érzem be sem állt a szám… de hát két gyomornélküli annyi mindent tud egymásnak mesélni… tapasztalatcsere, az élet nagy dolgairól. Közben a kis tigris is előkerült… aranyos cica, hogy az embernek mennyi öröme van egy ilyen kis állatban! Olyan rövid volt, és úgy elrepült az idő. Hiába na, ha az ember jó társaságban van nem veszi észre az idő múlását. Pedig: Az idő az úr.

Fél három felé hívtuk Lacit. Most indulnánk… Ok már várnak. Egy kis csepeli kirándulás után (mely során felderítettük a madár utcákat), megérkeztünk. Persze itt is örömködtünk egymásnak, a sorstársnak. Cipőt le, jöjjön be… „Áldás, béke, kegyelem a ház minden lakójára...”, gondoltam miközben fél térdre ereszkedve levettem a billegőmet, és odatettem a többi cipő mellé. Bementünk, ránk támadt a házi „véreb” egy Chihuahua (a csivava, csak így zárójelben jegyzem meg, Ildikó 3 hónapos cicájánál csak egy picivel lehetett nagyobb). Felmértük egymás hegeit ezzel indítottunk… mindhárman másként vagyunk vágva… hát igen, nincs két egyforma ember, úgyhogy nincs egyforma nyavaja sem… és ebben a szellemben ismét elindult a köteten tapasztalatcsere… 

A nagy magyar egészségügyről mindhármunknak meg van a véleménye! A gyomornélküli táplálkozásról meg egyre inkább az a nézet kezd kialakulni bennem, hogy mivel mindenkinek másak voltak a műtét előtti táplálkozási szokásai (más kajákhoz szoktunk), így nem lehet azt kijelenteni, hogy ez a kaja vagy ez az étrend tutira jó. Tényleg ki kell tapasztalni, mit lehet, és mit nem, ami meg nem jó azt úgy is megérzi az ember. Persze milyen szép is volna ezt a „megérzi az ember dolgot” elkerülni! Istenben bízva tudnunk kell: ^„Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” (Máté 15:11)